XXXV/2. A pergamenborítás titka — Fémes koccanások a sötétben

– És a jogtudomány, mint tudjuk, néha fémből öntött igazságokat is tartalmaz – tette hozzá Laurent kalauz óvatosan, miközben gyanakvóan méregette a pergamenbe csomagolt tárgy szögletes vonalait.
A zaklatott, sötét köpenyes utas idegesen megigazította a kalapját. Tekintete megriadt madárként ugrált Vaneau nyugodt arca és a szűk folyosó sötétedő sarka között.
– Nem tartozom magyarázattal! – sziszegte halkan, rekedtes hangon. – Ez csupán egy családi örökség. Ritka könyvritkaság! Egy kódex!
– Valóban? – emelte meg a szemöldökét Monsieur Vaneau. – Úgy látszik, a középkori kódexmásolók nehéz vasláncokkal biztosították a szentenciáikat. Vagy talán fogaskerekekkel, hogy az igazság se siesse el a kibontakozást.
– Ez... ez felháborító! – nyögte ki a férfi, miközben görcsösen szorította a csomagot. A pergamen felülete alól újabb tompa, ritmikus koccanás hallatszott, mintha egy elrejtett rugó igyekezne kiszabadulni a papír fogságából.
– Az igazság ritkán felháborító, uram. Legfeljebb kissé pontatlan – jegyezte meg Vaneau száraz eleganciával. – Bár ha a kódexe éjszaka ketyegni kezd, meglehet, hogy Auberoche állomásig újabb fejezetet kell nyitnunk a jogtörténetben.
Laurent kalauz kényelmetlenül fészkelődött egyenruhájában.
– Úgy véli, Monsieur Vaneau, hogy a csomag nem iratokat tartalmaz?
– A papírnak ritkán van ilyen jellegzetes, sárgaréz illata, kedves Laurent – válaszolta a fődetektív halk, derűs nyugalommal.