XXXIX/6. A lepecsételt bőrmappa — Mérés és mérlegelés

Auberoche állomását már jó ideje maga mögött hagyta a robogó szerelvény, de a hálókocsi folyosóján uralkodó feszültség cseppet sem csillapodott.
– Mégis, mit szándékozik tenni, Monsieur Vaneau? – tette csípőre a kezét a fiatal nő, miközben hegedűtokját éles mozdulattal igazította meg a vállán. – Csupán állunk itt, és nézzük, ahogy ez a vörös viasz meggyalázza a vasút szőnyegét?
– A szőnyeg valóban jobb sorsra érdemes lett volna – jegyezte meg Laurent kalauz, szigorú pillantást vetve a sötét köpenyes utasra, aki továbbra is idegesen babrált a gombjaival. – De legfőképpen az utasok nyugalma forog kockán.
Monsieur Vaneau óvatosan lejjebb hajolt, és egyetlen hűvös, elemző pillantást vetett a vörös pecsétviasz megszilárdult cseppjeire.
– A viasz már teljesen kihűlt – állapította meg szárazon. – Ami azt jelenti, hogy a közvetlen veszély elmúlt, feltéve, ha nem tekintjük közvetlen veszélynek a teátrális drámát, amelyet köré kerekítünk.
– Ön szerint ez dráma? – csattant fel a sötét köpenyes utas. – Egy lepecsételt bőrmappa forgott itt közkézen! Ki tudja, miféle titkokat rejt?
– A titkoknak megvan az a kedvezőtlen tulajdonságuk, uram, hogy többnyire eléggé unalmasak, amint napvilágra kerülnek – felelte Vaneau egy halvány, udvarias mosoly kíséretében. – Különösen, ha csupán jogi dokumentumokról vagy elintézetlen számlákról van szó.
– De valaki mégis sietve pecsételte le! – erősködött a fiatal nő.
– Valóban – bólintott az ősz úriember. – És a sietség mindig nyomot hagy. Nézzék csak meg közelebbről: a viaszcsepp nem egyenesen fentről hullott a plüssre. Ferde szögben csöppent. A tettes tehát mozgásban volt.
Laurent kalauz közelebb lépett, és elgondolkodva hümmögött, miközben a folyosó mélyén egy bizonytalan árnyék tűnt fel.