XXXIX/4. A lepecsételt bőrmappa — Viaszcsöppek a szőnyegen

– Nézze csak, Monsieur Vaneau! – suttogta Laurent kalauz sápadtan, miközben a plüssszőnyegre mutatott a 4-es fülke ajtaja előtt. – Piros viaszcsöppek... teljesen frissek!
A sötét köpenyes utas közelebb óvakodott, szorosan magára húzva a kabátját, miközben tekintete idegesen ugrált a padló és a kalauz között.
– Ez nyilvánvalóan komoly veszélyt jelent – jelentette ki fojtott, remegő hangon. – Egy lepecsételt bőrmappa, sötétben hulló viasz... A végén még felrobbanunk!
A fülkeajtó ekkor résnyire nyílt, s a fiatal nő a hegedűtokot oly görcsösen szorította a mellkasához, mintha az pajzs volna a láthatatlan fenyegetések ellen.
– Nem fog semmi felrobbanni, uram – szólalt meg Émile Vaneau a tőle megszokott, derűs nyugalommal. – A pecsétviasz kémiai tulajdonságai meglehetősen békések. Legfeljebb a szerelvény szőnyegtisztítója tekint majd önre némi nehezteléssel a következő állomáson.
– De hát miért kellene bármit is lepecsételni egy robogó vonaton? – méltatlankodott a sötét köpenyes utas.
– Mert a titkok szeretik a teátrális gesztusokat – felelte Vaneau halk mosollyal. – A sietség azonban mindig nyomot hagy. Aki nyugalomban pecsétel, nem csepegteti szét a viaszt a folyosón.
Laurent kissé megkönnyebbülten sóhajtott fel, bár a kezében tartott kulcscsomó még halkan csörrent.
– Szóval ön szerint nem fenyeget minket közvetlen csapás?
– Csupán az a veszély – pillantott Vaneau a folyosó sötétedő ablakaira –, hogy a túlzott gyanakvás miatt elfelejtjük megrendelni az esti teát.