XXXIV/6. A kronométer titka — Pontos időzítés Montclarban

– A hiányzó kronométer? – sápadt el az utas, és görcsösen kapaszkodott a kabátja hajtókájába. – De hiszen az egy magángyűjtemény becses darabja!
– Valóban az volt, amíg ma reggel fel nem tűnt a saint-mireuxi óramúzeum leltárhiányában – mondta Vaneau hűvösen. – Ön azt hitte, ha a béleletlen szövet mögé varrja a szerkezetet, a halk ketyegést az Intercontinental Express zakatolása elnyeli. Ám a fojtott fémes kattanás, amit a hatos fülke előtt hallottunk, nem a doboz rugója volt, hanem az elcsúsztatott rézcsat.
– Zseniális... vagyis felháborító! – dadogta a férfi.
– Inkább csak pontatlan – fűzte hozzá Laurent kalauz, kissé megnyugodva.
– A félrevezetés ott rejlett, hogy ön akusztikai műszernek próbálta beállítani a nehéz bélés nyomását – folytatta Vaneau, elrakva ezüst zsebóráját. – Ám egy valódi akusztikai műszer ritkán ketyeg tizenkét másodperces fáziskéséssel.
A vonatszerelvény ekkor hirtelen nagyot fékezett. Fém csikordult a síneken, a folyosó lámpái megvillantak, és az Intercontinental Express lassan begördült Montclar állomásra.
Az ajtók szisszenve kinyíltak. A peronról két egyenruhás, elszánt tekintetű nyomozó lépett a hálókocsi szűk folyosójára. A vezetőjük hűvös pillantást vetett a zaklatott utasra:
– Letartóztatom Önt a törvény nevében, a saint-mireuxi múzeumból eltűnt kronométer ügyében.
Az utast némán elvezették.
– ...és amint látja, uram – fejezte be Vaneau a félbeszakadt mondatot Laurent felé fordulva –, a hatóságok időzítése szinte meglepően pontos volt.
A peronon friss utasok csomagjai koppantak. Egy magas, sötét kalapos úr szállt fel, aki feltűnően ügyetlenül próbálta elrejteni a kezében lévő, túlságosan nehéz pergamenborítókát. Vaneau csendben figyelte, ahogy a férfi a hármas fülke felé igyekszik.
Az ajtók bezáródtak. A szerelvény lassan kigördült az állomásról, s újra nekilendült az éjszakának, a végtelen síneken haladva a következő megálló felé.