XXXIV/5. A nehéz kabátbélés — A kronométer titka

A zaklatott új utas kétségbeesetten szorította magához a nehéz szövetet, míg Laurent kalauz szaggatottan vette a levegőt a szűk folyosón.
– Ez... ez valóban csak egy ártalmatlan magánjellegű szerkezet! – rebegte a férfi, miközben kabátja béléséből ismét egy finom, fémes kattanás hallatszott. – Nem kell rögtön a legrosszabbra gondolni!
– Bocsásson meg, uram, de a hálókocsiban a gyanús kattogás ritkán jelent kellemes meglepetést – szúrta közbe Laurent, miközben feszülten hátrált egy lépést.
Émile Vaneau nem emelte fel a hangját. Lassan a mellényzsebéhez nyúlt, és elővette régi ezüst zsebóráját. Egy halk kattanással felpattintotta a fedelét, egy pillanatig nézte a mutatók járását, majd nyugodtan megszólalt:
– Pontosan tizenkét perc múlva Montclar állomásra érkezünk.
Az utas tágra nyílt szemmel meredt a detektívre.
– Mi köze ennek az állomáshoz?
– Csupán annyi, uram, hogy ott már várni fogják – válaszolta Vaneau elegáns nyugalommal. – A nehéz bélés, a rézcsat fojtott fénye és a finom mechanika ugyanis nem egy veszélyes szerkezetet rejt, mint ahogy attól tartottunk. Hanem egy egyedi készítésű, hiányzó kronométert.
– Ön ezt... miből gondolja? – dadogta az utas megdermedve.
– A kabát tartása elárulja a súlypontot – mosolyodott el hűvösen Émile Vaneau. – A tények néha meglepően pontosak.