XXXIV/3. A nehéz kabátbélés — Feszült neszek a hatosnál

Laurent kalauz feszülten simította le egyenruháját, miközben tekintete a hatos fülke csukott ajtajára tapadt. A szomszédos fülke utasa halkan visszahúzódott, s a folyosóra ismét rászakadt a vonatkerekek ütemes, éjszakai zakatolása.
– Ön szerint megpróbálja elrejteni, amit a bélésbe varrt? – suttogta Laurent fojtott hangon. – Nagyon zaklatottnak tűnt, amikor Saint-Maurice-ban felszállt.
– A zaklatottság ritkán fakad a tiszta lelkiismeretből, kedves Laurent – felelte Monsieur Vaneau halkan, miközben lassan a hatos fülke felé lépett. – És a nehéz kabátbélés még ritkábban szolgálja csupán a téli hideg elleni védekezést. Különösen nyár végén.
Odabentről újabb fém hangja csendült, mintha egy rugós zárat próbáltak volna óvatosan feszegetni. A fülke ajtajának kilincse lassan, szinte észrevétlenül megmozdult felfelé.
– Attól tartok, a mi új utasunk jóval idegesebb, mint amennyire a saját biztonsága megkívánná – tette hozzá a fődetektív, s zsebéből finom mozdulattal előhúzta régi ezüst zsebóráját. Kipattintotta a fedelét, egy pillanatig nézte, majd csendes kattanással visszacsukta. – Pontosan tizenkét perc múlva Saint-Mireux állomásra érkezünk.
A hatos fülke ajtaja ekkor hirtelen résnyire nyílt. A zaklatott új utas sápadt arca tűnt fel a sötétben, miközben görcsösen szorította kabátja belső zsebét.
– Van valami probléma, uraim? – kérdezte remegő, feszült hangon.
– Csupán az idővel, uram – válaszolta Vaneau száraz eleganciával. – Úgy tűnik, sokkal gyorsabban múlik, mint ahogyan Ön el tudná rejtőztetni a titkait.