XXXIV/2. A nehéz kabátbélés — Halk motozás a hatosnál

Laurent kalauz halkan elmosolyodott, miközben a hatos fülke csukott ajtajára pillantott. A szerelvény egyenletes kattogással szelte az éjszakát Saint-Maurice elhagyása után.
– Úgy véli, Monsieur Vaneau, hogy a derék utas nem csupán a jegyzeteit félti? – kérdezte a kalauz, miközben halkan igazított egyet az egyenruhája gombjain.
– A jegyzetek ritkán húzzák ennyire lefelé a bal vállat, Laurent – válaszolta Émile Vaneau, miközben tekintete a folyosó szőnyegére vetülő árnyékokon pihent. – Különösen, ha az ember minden egyes lépésnél megérinti a mellkasát, mintha ellenőrizné, hogy a szíve vagy a vagyona dobog-e hevesebben.
– Vajon értékes szállítmány, vagy inkább kapkodó menekülés? – tűnődött Laurent.
– A kettő az Intercontinental Expressen meglepően gyakran jár kéz a kézben – jegyezte meg a fődetektív száraz eleganciával. – De figyelje csak a hatos fülke küszöbét.
A résben vékony fénysugár derengett, s odaátról éles, fémes kattanás, majd óvatos motozás zaja szűrődött ki. A zaklatott új utas láthatóan nem a pihenésnek szentelte a menetidőt.
– Elnézést, uraim – nyitott ki hirtelen a szomszédos fülke ajtaja, s egy álmos tekintetű utas bukkant elő. – Meg tudnák mondani, mikor érkezünk Valmont-les-Bains-be?
– Pontosan harminc perc múlva, uram – válaszolta Laurent készségesen.
Vaneau lassan megsimította ősz bajuszát.
– Úgy tűnik, kedves Laurent, a hatos fülke lakója is arra az állomásra számít. Kérdés csupán az, hogy ott váratlan fogadóbizottság várja-e, vagy ő maga próbál majd észrevétlenül köddé válni.