XXXIV/1. Új rejtély a hálókocsin — Óvatos léptek a folyosón

A szerelvény ritmikus kattogással hagyta maga mögött Saint-Maurice állomását. Laurent kalauz elégedetten sóhajtott fel, miközben a lefoglalt, s most már üresen álló lakkozott láda helyére pillantott.
– Bevallom, Monsieur Vaneau, egy pillanatig azt hittem, valami felbecsülhetetlen értékű antik tárgy van abban a dobozban – jegyezte meg Laurent, miközben zsebre tette a kulcscsomóját.
– A kíváncsiság sokszor nehezebb terhet ró az emberre, mint a legsúlyosabb málha, kedves Laurent – válaszolta Émile Vaneau, miközben elsimította zakója hajtókáját. – A kémkedés pedig különösen könnyű műfaj, ha csupán levegőt és rezonátort szállítanak benne.
A folyosó végén ekkor felbukkant a zaklatott új utas. Sötétkék kabátja gombjait babrálta, s sűrűn pillantgatott a fülkeajtók számozására. Zsebének domborulata gyanúsan merevnek tűnt, mintha egy vaskos, szögletes tárgyat próbált volna elrejteni a finom szövet alatt.
– Elnézést… ez a hatos fülke? – kérdezte rekedtes hangon, amint Vaneau mellé ért.
– Pontosan az, uram – bólintott a fődetektív nyájasan. – Bár ha megengedi a megjegyzést, a belső zsebe kissé kiegyensúlyozatlanul tartja a kabátja esését.
Az utas összerándult, s önkéntelenül a mellkasához kapott.
– Csupán… csupán egy személyes jegyzetfüzet! Semmi köze hozzá!
– Természetesen – mosolyodott el szárazon Vaneau. – A személyes jegyzetek rendkívül nehezek tudnak lenni, különösen, ha ólomból öntötték őket.
Az új utas idegesen belepörgött a fülkéjébe, s azonnal magára rántotta az ajtót. Laurent kérdőn nézett Vaneau-ra.
– Újabb kíváncsi utastárs, Monsieur Vaneau?
– Úgy tűnik, Laurent, az Intercontinental Expressen a csend mindig csak rövid pihenő két rejtély között.