XXXIII/3. A lakkozott láda — Csendes felderítés a folyosón

A hetes fülke ajtajának csapódása még sokáig visszhangzott a hálókocsi keskeny folyosóján. Laurent kalauz felvont szemöldökkel meredt a lezárt fafelületre, miközben a kezében lévő jegykezelő csipesz halkan megcsörrent.
– Uram – suttogta a kalauz –, a láda sarokpántjain lévő friss karcolások alapján azt mondanám, nemrégiben mozdították el a helyéről. De ha valóban pillekönnyű, miért tett úgy az utas, mintha majd megszakadna alatta?
– Mert a jó színjátékhoz elengedhetetlen a túlzott igyekezet – válaszolta Émile Vaneau, miközben igazított egyet elegáns sálján. – Figyelte a csuklójának tartását? Egy nehéz láda megfeszíti az alkar izmait. Az úriember keze viszont úgy remegett, mint aki nem a súlytól, hanem a saját szándékától riadt meg.
– Úgy érti, a puszta látszat kedvéért cipeli azt a három bronz lakatot? – kérdezte Laurent, és közelebb lépett a folyosó faburkolatához.
– Egy üres doboz, amelyet alaposan lezárnak, sokkal többet ér a félrevezetés művészetében, mint egy teli koffer – jegyezte meg Vaneau száraz eleganciával. – A sötét köpenyes utasunk túlságosan is igyekszik gyanúsnak tűnni. És aki ennyire igyekszik, az általában el akarja terelni a figyelmet valami egészen másról.
A vonat lágyan megdőlt egy kanyarban, s a folyosó végén álló sárgaréz lámpa halvány árnyékot vetett a szomszédos ajtóra. Odabentről hirtelen apró, fémes rezgés szűrődött ki.