XXXIII/2. A lakkozott láda — Csendes megfigyelés a folyosón

– Három bronz lakat egy üres dobozra? – suttogta Laurent, amint a hetes fülke ajtaja halk kattanással bezárult az új utas mögött. – Uram, ha az a láda valóban pillekönnyű, miért védi úgy, mint a bankár a széfjét?
– Mert az emberi képzelet súlyosabb bármilyen öntvénynél, Laurent – felelte Émile Vaneau, miközben lassan igazított a mandzsettagombján. – Gondoljon bele: ha egy láda üresnek tűnik, de gondosan le van zárva, mindenki azt feltételezi, hogy valami leírhatatlanul értékes van benne. Vagy leírhatatlanul veszélyes.
– És ön szerint melyik? – kérdezte a kalauz szorongva, miközben a kezében lévő jegykezelő csipesz aprót koccant.
– A harmadik lehetőség: a színházi kellékek tulajdonosa túl sokat ad a látszatra – jegyezte meg Vaneau száraz eleganciával. – Bár meg kell hagyni, a grafitos kenőanyag jelenléte azt jelzi, a dobozt nemrégiben és meglehetős sietséggel szerelték össze.
Ekkor a folyosó sötétebb sarkából a zaklatott utas lépett ki ismét, köpenyébe burkolózva, zaklatottan keresve a tekintetüket.
– Elnézést… a fűtés… nem működik megfelelően – dadogta szaggatottan a férfi.
– A fűtés tökéletes, uram – válaszolta Vaneau hűvös nyugalommal. – Csak a lelkiismeret szokott ilyen hirtelen lehűlni a vonatút közepén.
A férfi megrázkódott, gyorsan meghajolt, majd visszasietett a fülkéjébe. Laurent értetlenül pillantott a detektívre.
– Uram, ön néha ijesztően pontos.
– Nem én vagyok pontos, Laurent. A tényeknek van néha meglepően jó ritmusérzékük.