XXXIII/1. Új rejtély a hálókocsin — Különös poggyász a folyosón

– Laurent, a nyugalom tiszavirág-életű jószág a sínpárokon – jegyezte meg Monsieur Vaneau, miután Chantraine állomása lassan elenyészett az éjszakai sötétségben.
A kalauz megtörölte feszült, izzadó homlokát, miközben a folyosón döcögő, túlméretezett utazóládát méregette. A fadoboz szinte lebegett a vastag szőnyegen, noha akkora volt, mint egy kisebb ruhásszekrény.
– Ne mondja, uram, hogy ebben is ketyeg valami! – nyögte Laurent szorongva, szinte szaggatottan kapva a levegőt. – Ha még egy óraszerkezet megszólal ezen a szerelvényen, nyomban felmondok, és beállok szobafestőnek.
– A ketyegés ritka luxus, Laurent – válaszolta Vaneau száraz, elegáns mosollyal. – Ez a koffer sokkal inkább arról nevezetes, amit nem tesz. Például egyáltalán nem nyomja le a padlószőnyeget. Egy ekkora tölgyfa ládának legalább két hordár vállát kellene megerőltetnie, ehelyett az új utasunk egyetlen ujjával húzza maga után.
Az új jövevény, egy magas, szürke kalapos úriember, észrevette a méregető pillantásokat, és zaklatottan megrántotta a kabátgallérját.
– Csupán… csupán pillekönnyű színházi kellékek, uram! – hadarta feszülten, miközben gyorsan betolta a ládát a hetes fülkébe. – Semmi figyelemreméltó!
– A színházi kellékek általában nem igényelnek három bronz lakatot, sem pedig friss grafitos kenőanyagot a zsanérokon – jegyezte meg hűvös tárgyilagossággal Émile Vaneau. – Laurent, javaslom, tartsa szemmel a hetes fülke küszöbét. Az éjszaka még tartogat meglepetéseket.