XXXII/9. A rézkampó rejtélye — Végkifejlet Chantraine-ben

– Tehát a rézkampó – kezdte Monsieur Vaneau, miközben a folyosó közepén lassan körbenézett –, egyáltalán nem egy pokoli szerkezet kioldója volt.
– De hát ketyegett, uram! – méltatlankodott a zaklatott új utas, szorosan magához ölelve a lakkozott dobozát. – Laurent kalauz is hallotta!
– A ketyegést a szomszédos fülkében pihenő óra adta, a rézkampó pedig csupán egy meglazult táskaakasztó, amely a vonat ritmikus rezgésétől ütődött a faburkolathoz – magyarázta Vaneau szárazon. – Önök mindketten azt hitték, a másik hordoz veszélyes szerkezetet, miközben a félreértést csupán a saját felelőtlen idegességük táplálta. A lakkozott dobozban pedig…
A szerelvény ekkor hirtelen nagyot fékezett. Fém csikordult a síneken, a folyosói lámpák meglendültek, s az Intercontinental Express lassan begördült Chantraine állomás félhomályos peronjára.
Az ajtók sziszegve kitárultak, és két helyi nyomozó lépett a VIP kocsi folyosójára. A vezetőjük határozottan a zaklatott új utas felé lépett.
– Letartóztatom Önt a törvény nevében, csempészet és közveszélyokozás kísérlete miatt!
– …a lakkozott dobozban pedig – fejezte be Vaneau zavartalanul, mintha meg sem szakították volna – nem óramű, hanem az ellopott bankkötvények lapulnak. Laurent, úgy tűnik, a hatóságok ezúttal meglepően jó ütemérzékkel érkeztek.
A gyanúsítottat elvezették. A sötét köpenyes utas mély sóhajjal húzódott vissza fülkéjébe. A szerelvény ajtai bezárultak, s a vonat újjáéledő morajlással lódult meg a következő állomás felé.
Laurent kalauz fújtatott egyet.
– Végre csend, uram.
Ekkor a folyosó végén egy új utas tűnt fel, aki gyanúsan könnyű, ám túlméretezett utazóládát húzott maga után.
Émile Vaneau elrakta ezüst zsebóráját, és halk mosollyal visszalépett fülkéjébe.