XXXII/8. A rézkampó rejtélye — Csendes megkönnyebbülés

A sötét köpenyes utas hitetlenkedve nézett a saját lábára, majd zavartan visszahúzódott a fülkéjébe. Laurent kalauz halk sóhajjal támaszkodott meg a folyosó faburkolatán.
– Kétlem, uram, hogy valaha is láttam volna utast, aki ennyire megkönnyebbült volna egy cipősarkába szorult apróság miatt – jegyezte meg a kalauz fojtott mosollyal.
– A képzelet, Laurent, a legtöbbször sokkal találékonyabb, mint maga a valóság – válaszolta Monsieur Vaneau, miközben kisimította zakója hajtókáját. – A jóember meg volt győződve róla, hogy egy elszabadult időzítővel utazik egy légtérben. Az emberi elme hajlamos a legközelebbi tárgyat okolni a saját félelmeiért.
– És a táska? – kérdezte Laurent, az ajtó mellett heverő, bőrszíjas csomagra mutatva.
– A táskában minden bizonnyal finom, svájci csokoládé lapul. Az efféle csomagolás tiszteletre méltó tartalmat rejt, nem pedig fenyegetést.
Laurent elmosolyodott, ám a folyosó végén ekkor hirtelen felbukkant egy újabb alak, aki kapkodva, izgatottan igazgatta selyemkalapját. A zaklatott új utas egy nehéz, lakkozott dobozt szorongatott a hóna alatt, s tekintete nyugtalanul cikázott a fülkék számai között.
– Monsieur Vaneau – suttogta a kalauz –, úgy tűnik, az Intercontinental Expressen a csend mindig csak átmeneti állapot.
Émile Vaneau elővette régi ezüst zsebóráját, egyetlen pattintással kinyitotta, majd hűvös nyugalommal ránézett.
– Pontosan hét perc múlva Chantraine állomásra érkezünk – mondta halkan. – És ha jól látom, az új úr nem az idejét, hanem a türelmét veszítette el.