XXXII/7. A kronométer ritmusa — Száraz akusztika

– Látja, Laurent? – szólalt meg újra Monsieur Vaneau, miközben a hatos fülke zárt ajtajára pillantott. – A túlzott óvatosság a legtöbb esetben lényegesen zajosabb, mint maga a szándékolt titoktartás.
– De uram – suttogta a kalauz, feszülten közelebb lépve –, az a táska kiköpött mása egy ketyegő szerkezetnek! Nem kellene riasztanunk a következő állomás csendőrségét?
Vaneau szárazon elmosolyodott, majd az ezüst zsebóráját egyetlen hűvös mozdulattal visszasüllyesztette a mellényzsebébe.
– A hatóságok roppant mód értékelik a precizitást, ám a vaklármát annál kevésbé – válaszolta kimérten. – A sötét köpenyes úr nem robbanóanyagot szállít, csupán a saját túlfeszített idegrendszere produkál akusztikai illúziót. Figyelte a lépteit? Minden egyes kattanás pontosan a bal lábának földre érésekor hallatszott.
Laurent meglepetten felvonta a szemöldökét.
– Ez azt jelenti, hogy...?
– Azt jelenti, hogy a kronométer ritmusa nem a bőröndből ered, hanem a cipősarkába szorult apró rézkamptól – jelentette ki a fődetektív zavarba ejtő nyugalommal. – A gentleman az előző peronon szedte össze a szuvenírt, s azóta a saját lába zajától retteg.
Ebben a pillanatban a hatos fülke ajtaja óvatosan kinyílt, s a zaklatott utas sápadtan dugta ki a fejét.
– Elnézést... – nyögte ki megtört hangon. – Ugye Valcourt állomáson megállunk?
– Természetesen – bicventett Vaneau. – És ha elfogad egy tanácsot: a bal sarkát érdemes lesz megtisztítania. A menetrendünk amúgy is pontos, kár lenne elsietnie a másodperceket.