XXXII/3. A vörösréz pántok titka — Kényelmetlen kalibráció

A sötét köpenyes utas nyelt egy nagyot, és szorosabban magához ölelte a nehéz, vörösréz pántokkal megerősített dobozt.
– Tévedni tetszik, uram! Ez egy rendkívül érzékeny akusztikai mérőeszköz – jelentette ki bizonytalanul, miközben tekintete Laurent kalauz aranysujtásos egyenruhájáról Vaneau mozdulatlan arcára reppent.
– Nyilvánvalóan – bólintott halkan Émile Vaneau, és aprólékos gonddal kisimított egy alig látható gyűrődést a zakóján. – Bár a mérőműszerek ritkán igényelnek edzett acél feszítőtüskét a kalibráláshoz. És még ritkábban csörögnek úgy, mint a zálogházi széfek reteszei, amikor elmozdítják őket.
Laurent kalauz elfojtott mosollyal lépett közelebb a folyosón.
– Ha a műszer túlságosan súlyosnak bizonyul, uram, a társaság örömmel elhelyezi a poggyászkocsiban. Ott a finom mechanika teljes biztonságban várakozhat.
– Hozzá ne érjen! – csattant fel az utas, ám hangja azonnal elcsuklott, amint Vaneau szelíd, mégis metsző tekintetével találkozott.
– A vörösréz pántok valóban tetszetősek – jegyezte meg a detektív hűvös eleganciával. Lassan előhúzta zsebéből finom ezüst zsebóráját, majd egyetlen halk kattanással kinyitotta a fedelét. – Ám a sarkoknál lévő friss karcolások nem szállítási pontatlanságok. Azok egy ügyetlenül használt álkulcs nyomai.
A sötét köpenyes utas arca felvette a frissen meszelt fal árnyalatát.
– Pontosan tizenkét perc múlva Elberen állomásra érkezünk – tette hozzá Vaneau, miközben visszaengedte az órát a mellényzsebébe. – Ahol a helyi csendőrség bizonyára meleg érdeklődéssel hallgatja majd az Ön finommechanikai előadását.