XXXII/2. A vörösréz pántok titka — Halk feszültség a folyosón

Laurent kalauz halkan sóhajtott, miközben a kattanva bezáródó fülkeajtót nézte.
– Úgy tűnik, Monsieur Vaneau, a tudomány szereti a magányt – jegyezte meg, és óvatosan megigazította egyenruhája aranyozott gombjait. – Bár még sosem láttam olyan fizikai kísérletet, amelyik ennyire izzadt volna a saját tömegétől.
– A felelősség súlya az, kedves Laurent – válaszolta halkan Émile Vaneau, miközben lassan végigsimított ősz bajszán. – Vagy a vörösréz lapok alatti ólombélésé.
A fülke ajtaja mögül ekkor elfojtott matatás és halk fémes csikorgás hallatszott, mintha egy finom feszítővas próbálna utat törni magának egy makacs zárlemez mentén.
– Úgy véli, az úr nem tudományos kutató? – kérdezte a kalauz közelebb hajolva.
– Dehogyisnem – mosolyodott el Vaneau hűvös nyugalommal. – Csak éppen az elméleti kutatások helyett a mások vagyonának gyakorlati feltárását részesíti előnyben.
Ebben a pillanatban a sötét köpenyes utas hirtelen újra elhúzta az ajtót. Arca még fakóbb volt, mint amikor Auberoche állomáson felszállt.
– Nincs itt véletlenül egy csavarhúzó? – tudakolta fojtott, ingerült hangon. – A… műszerem kalibrálása némi finomhangolást igényel.
– Attól tartok, a csavarhúzók éjszaka aludni szoktak, uram – felelte Vaneau száraz eleganciával. – Kivéve persze azokat, amelyeket a zárszerkezetek feszegetésére használnak. Azok mindig túlóráznak.