XXXII/1. A rézdoboz rejtélye — Csendes zakatolás az éjszakában

– Ez meleg helyzet volt, Monsieur Vaneau – mondta Laurent kalauz, miközben zsebkendőjével megtörölte a homlokát. – Ki gondolta volna, hogy egy családi órának mondott holmi valójában páncélszekrény-nyitó szerkezet?
– A szándékok ritkán hordják magukon a névjegyüket, kedves Laurent – válaszolta halkan Vaneau, miközben az ablakon túl elsuhanó sötétséget kémlelte. – A legtöbb ember csomagja nehezebb, mint amennyit a ruhatára indokolna.
Ekkor a folyosón nehéz, csikorgó léptek zaja visszhangzott. Az Auberoche állomáson felszállt új utas haladt el a fülke előtt, szorosan magához ölelve a szögletes, vörösréz pántokkal megerősített dobozát. A férfi homlokán apró izzadságcseppek csillogtak, jóllehet a hálókocsiban kifejezetten hűvös volt a levegő.
– Szabad megkérdeznem, uram, segíthetek-e a csomagjával? – lépett elő Laurent szívélyes mosollyal.
– Nem! – válaszolta nyersen az utas, és még szorosabban a mellkasára szorította a nehéz ládát. – Senki sem nyúlhat hozzá. Ez… rendkívül törékeny tudományos műszer.
A doboz mélyéből ekkor halk, fémes koccanás hallatszott, mintha egy elszabadult golyócsapágy gurult volna végig egy rejtett vájatban.
– A tudomány manapság meglehetősen súlyos tud lenni – jegyezte meg Monsieur Vaneau száraz eleganciával, miközben átható tekintettel követte a férfi igyekezetét. – Különösen, ha ólommal bélelik ki.
Az utas elfehéredett, majd szó nélkül befurakodott a szomszédos fülkébe, és magára rántotta a tolóajtót. Laurent értetlenül nézett a fődetektívre.
– Csak nem gondolja, uram, hogy…?
– Egyelőre semmit sem gondolok, Laurent – mosolyodott el Vaneau hűvösen. – Csupán megfigyelem, hogy a Lainville felé vezető úton a tudomány ritkán utazik ilyen feszült kíséretben.