XXXI/3. A ketyegő táska titka — Hűvös leleplezés

Monsieur Vaneau lassan kihúzta mellényzsebéből a régi, csiszolt ezüst zsebóráját. Egy halk kattanással felpattintotta a fedelét, átfutotta a mutatók állását, majd nyugodtan visszacsúsztatta az órát.
– Pontosan négy perc múlva Auberoche állomására érkezünk – szólalt meg a fődetektív száraz eleganciával. – És ott végre pontot tehetünk e ketyegő rejtély végére.
– De uram! – hebegte a zaklatott új utas, szorosabban magához ölelve a táskát. – Esküszöm, ez csak egy ártalmatlan családi örökség!
– Egy örökség, amely se nem üt, se nem mutatja az időt – mosolyodott el hűvösen Vaneau. – Laurent kalauz megriadása érthető volt, a ketyegés szerkezetet sejtetett. A családi óra meséje mögött azonban egy széfek nyitására tervezett, finomáttételes zárfeltörő mechanika lapul. A porcelán burkolat csupán álcázás és rezonancia. A bőrtáska szélén lévő apró karcolás árulta el, hogy a szerkezetet nemrég a postakocsi páncélszekrényénél használták.
– Ez képtelen rágalom! – kiáltott fel az utas sápadtan.
– A tények néha különös humorérzékkel rendelkeznek – jegyezte meg Vaneau. – A tettes tehát nem más, mint...
A vonat hirtelen csikorgó fékekkel akkora lendülettel lassított, hogy a teáscsészék megcsördültek a kisasztalon. Az Intercontinental Express lassan begördült Auberoche peronjára. Az ajtó kinyílt, s a helyi nyomozók léptek a fülkébe.
– Letartóztatom Önt a törvény nevében, a postakocsi feltörésének kísérlete miatt – lépett előre az egyik felügyelő.
– ...mint ez a szerfelett szorongó úriember – fejezte be a mondatát Vaneau tökéletes nyugalommal.
Miután a letartóztatottat elvezették, Laurent kalauz fellélegzett. A peronon egy új utas szállt fel, aki gyanúsan nehéz rézdobozt szorított a karjai közé. Vaneau csendesen figyelte a jelenetet, miközben az ajtók becsukódtak, s a vonat tovább robogott az éjszakában.