XXXI/2. A hálókocsi rejtélye — Ketyegő porcelán

– A megállások mindig kiváló alkalmat adnak a megfigyelésre – jegyezte meg Monsieur Vaneau, miközben visszahelyezte a csészéjét a kisasztalra. – Az emberek sietsége sokat elárul arról, mit hagytak maguk mögött.
Laurent kalauz az ablakhoz lépett, s kíváncsian kitekintett a párás üvegen át a peronra.
– Lát valamit, Monsieur Vaneau? A sötét köpenyes utasnak valóban nem maradt cinkosa a szerelvényen?
– A hátrahagyott nyomok hiánya néha a legárulkodóbb jel – válaszolta a fődetektív száraz mosollyal. – De ami minket illet, az új útitársunk családi órája sokkal izgalmasabb kérdéseket vet fel, mint egy letartóztatott szerencselovag elbaltázott doboza.
A zaklatott új utas összerezzent, és görcsösen szorította magához a bőrtáskát, amelyből halk, fémes ketyegés szűrődött ki a fülke csendjébe.
– De uram, esküszöm, hogy csak egy értékes örökségről van szó! Apám hagyta rám, s csupán egy órásmesterhez viszem javításra!
– Természetesen – bólintott Vaneau szelíden. – Egy olyan órásmesterhez, aki történetesen nem mutatólapokat, hanem rafinált zárszerkezeteket részesít előnyben. Laurent, kérem, hozzon még egy kancsó forró vizet. Úgy sejtem, az éjszaka még tartogat számunkra néhány apróbb ritmuseltérést.
A kalauz bizonytalanul bólintott, majd sietve eltűnt a folyosón, miközben az Intercontinental Express zökkenve indult meg újra a sötétségbe.