XXXII/4. A vörösréz pántok titka — Váratlan fordulat a peronon

A sötét köpenyes utas riadtan pillantott az ablakon túli elsuhanó éjszakába, majd kétségbeesett mozdulattal próbálta Laurent kalauz mögé tolni a nehéz ládát.
– Ez egy végtelenül sajnálatos félreértés, uram! – sziszegte rekedten. – A dobozban csupán... magánjellegű feljegyzések és egy finom szerkezeti modell található.
– Valóban? – kérdezte Émile Vaneau, miközben tekintete a láda aljából szivárgó finom grafitporra tévedt. – Különös, hogy a magánjellegű feljegyzései ilyen feltűnően nehezek, és leginkább a bécsi zálogházakból elkóborolt aranyrudak sűrűségével vetekednek.
Laurent kalauz udvarias, ám határozott mozdulattal elállta a folyosó kijáratát.
– Amennyiben a modell valóban olyan kényes, uram, a csendőrség bizonyára rendkívül óvatosan nyitja majd ki.
– Bízom benne, hogy a zárómechanizmus sem szenved kárt – tette hozzá Vaneau halk, kimért hangon. – Bár az álkulcs okozta mély karcolások alapján a jelenlegi tulajdonos sem bánt vele túlzott gyengédséggel.
A vonat ekkor hirtelen nagyot fékezett. A kerekek éles csikorgása végigfutott a kocsikon, s a folyosó lámpái megremegettek. A szerelvény lassan begördült Elberen csöndes, kivilágított állomására.
Az ajtó sziszegve kinyílt, és a peronon várakozó két helyi csendőr határozott léptekkel lépett a folyosóra. A vezetőjük a sötét köpenyes utas felé fordult.
– Letartóztatom Önt a törvény nevében, a bécsi Bankhaus kincstári lopása ügyében.
Vaneau elégedetten bólintott, s miközben az utast elvezették, egy új utazó lépett a kocsi folyosójára. Az újonnan érkezett selyemkalapot viselt, s hóna alatt egy gyanúsan halk kattogást kibocsátó bőrútitáskát szorongatott. A detektív csendben figyelte, ahogy a vonat ajtói becsukódtak, és a szerelvény komótosan kigördült a következő állomás felé.