XXX/5. A zörgő kalapdoboz — A fogaskerekek játéka

– Mechanika? – hápogott a sötét köpenyes utas, elfehéredett arccal. – Micsoda képtelenség! Ez csupán egy ártatlan kalaptartó!
– Valóban? – kérdezte Monsieur Vaneau, miközben elegáns mozdulattal elrakta ezüst zsebóráját. – Akkor bizonyára nem bánja, ha a kalap helyett a finomáttétel rugóit csodáljuk meg. Elvégre a nemez ritkán ketyeg ilyen ütemesen, valahányszor a szerelvény megdől a kanyarban.
Laurent kalauz udvariasan közelebb lépett, és halk, kimért szakértelemmel tette hozzá:
– A vasúttársaság szabályzata kifejezetten tiltja a ketyegő fejfedőket, uram. Bár be kell vallanom, a nyolcas fülke szőnyege eddig még nem hallott ilyen dallamos kalapot.
A sötét köpenyes utas hátrált egy lépést, de a zárva lévő ajtó megállította. Szorosan magához ölelte a pillekönnyű kartondobozt, mintha az az élete volna.
– Ez egy családi örökség! – vágta rá védekezően.
– Egy olyan örökség – folytatta Vaneau száraz eleganciával –, amely nem kalapot rejt, hanem egy mikromechanikai mestermunkát, amellyel a szomszédos fülke zárját próbálták felnyitni. A nehezék hiánya árulta el. A szerkezetet kibontotta, ám visszasúlyozni már nem maradt ideje.
A vonat ekkor élesen csikordult a síneken, ahogy a fékek mozgásba lendültek.
– A mozdonyvezetőnk meglepő pontossággal tartja a menetrendet – jegyezte meg Vaneau halkan.