XXX/3. A zörgő kalapdoboz — Csalóka mechanika

A sötét köpenyes utas feszülten merevedett meg, miközben a kalapdobozt a mellkasához szorította. Laurent kalauz közelebb lépett, és óvatosan oldalra döntötte a fejét, mintha a dobozból szűrődő halk, fémes kattogást próbálná pontosabban azonosítani.
– Ha szabad megjegyeznem, uram – mondta Laurent halkan –, a nemezkalapok általában nem próbálnak meg visszaszámolni, amikor elmozdítják őket.
– Ez felháborító! – csattant fel az utas, de a hangja megbicsaklott. – Csupán egy finom, bécsi kalapkészítő mestermunkájáról van szó. A gombok... a díszítőcsatok zörögnek!
Monsieur Vaneau halvány, megértő mosollyal lépett egyet előre, és halkan megszólalt:
– A díszítőcsatok ritkán követnek pontos, másodpercenkénti ritmust, kedves uram. Valamint rendkívül ritkán teszik a dobozt pillekönnyűvé, miközben a belsejében láthatóan eltolódik a súlypont.
– Nem tolódik el semmi! – hátrált az utas a fülke sarka felé.
– Laurent – fordult Vaneau a kalauzhoz –, figyelemreméltó, hogy a tiszteletreméltó úriember csomagja szinte lebeg a kézben, mégis úgy rezonál, mintha egy üresen pörgő rugós áttétel lakna benne.
– Valóban, Monsieur Vaneau – bólintott a kalauz. – És a tapasztalataim szerint a szalonkalapok ritkán igényelnek felhúzókulcsot.
Az utas arca sápadttá vált, ujjai görcsösen a doboz selyemszalagjára tapadtak, miközben az Intercontinental Express ütemesen száguldott a sötét éjszakában.