XXX/2. A zörgő kalapdoboz — Gyanús pillekönnyűség

A nyolcas fülke ajtója résnyire nyitva maradt. Monsieur Vaneau és Laurent kalauz a folyosón állva figyelték, amint az új utas zaklatott mozdulatokkal próbálja elhelyezni a szokatlanul könnyű kalapdobozt a felső csomagtartón.
– Ha szabad megjegyeznem, uram – lépett közelebb Laurent készségesen –, a vasúttársaság személyzete örömmel segít a nehezebb poggyászok elhelyezésében.
– Ne nyúljon hozzá! – csattant fel a sötét köpenyes utas, majd riadtan visszahúzta a kezét, ahogy a doboz újabb fémes zörrenéssel billent meg. – Mármint... köszönöm, de a tartalom meglehetősen törékeny. És rendkívül értékes.
Vaneau halkan megköszörülte a torkát, és félrebillentett fejjel szemlélte a dobozt.
– A törékeny kalapok ritkán rendelkeznek olyan sajátos akusztikával, mint egy fém alkatrészekkel teli pléhdoboz, kedves uram. Bár beismerem, a divat világa mostanában valóban meglepő irányokat vesz.
– Ez egy teljesen átlagos kalap! – insisted az utas riadt tekintettel, miközben homlokán apró izzadságcseppek megjelentek. – Egy finom nemezből készült szalonkalap!
– Amely minden egyes zökkenőnél úgy csörög, mintha egy tucat elszabadult órarugót rejtne – jegyezte meg Vaneau száraz eleganciával. – Laurent, kérem, győződjön meg róla, hogy a szomszédos fülkék utasai nem tévesztik össze ezt a mesés fejfedőt egy csörgőórától hangos riasztóval.
– Természetesen, Monsieur Vaneau – bólintott a kalauz óvatos mosollyal, miközben a sötét köpenyes utas egyre feszültebben szorította magához a doboz szalagját.