XXX/10. A zörgő kalapdoboz — Csendes zakatolás az éjszakában

– Rendkívül megnyugtató, hogy a törvény képviselői ilyen elismerésre méltó pontossággal követik a menetrendet – jegyezte meg Monsieur Vaneau, miközben szertartásosan helyére igazította a zakója hajtókáját.
Laurent kalauz elégedetten porolta le a sötétkék egyenruhát, majd a szürke kalapos új utas felé fordult, aki még mindig gyanakvóan, megszeppenten méregette a folyosó közepén álló, rézpántos ládát.
– Bízhatom benne, uram – szólalt meg a zaklatott új utas halk, reszketeg hangon –, hogy nem lesz semmi kellemetlenségem ebből a csomagból? Csupán féltett családi óráimat szállítom a rokonaimhoz...
– Látja, éppen ez a lényeges különbség – mosolyodott el szelíden Vaneau. – Egy becsületes óra azért ketyeg, mert mérni akarja az időt, nem pedig azért, hogy lerövidítse mások vagyonának tartózkodási idejét.
– És ha szabad hozzátennem – fűzte hozzá Laurent kalauz, miközben óvatosan megkocogtatta a faborítást –, a mi fődetektívünk fülét nem lehet tévedésbe ejteni. A bűnnek ugyanis mindig hamis a ritmusa.
A nyugalmazott fődetektív ekkor elővette régi, kopott ezüst zsebóráját. Egyetlen halk kattanással kinyitotta a fedelet, tekintetét egy pillanatra a mutatókra függesztette, majd nyugodtan megszólalt:
– Pontosan tizenöt perc múlva Mireval állomásra érkezünk. Addig is azt javaslom, igyunk meg egy csésze forró teát. Az éjszaka még hosszú, s a vonaton a csend ritkán tart tovább néhány megállónál.
A szerelvény ritmikus zakatolással száguldott tovább a sötétben, s az Intercontinental Express folyosóján egy időre ismét helyreállt a nyugalom.