XXVIII/1. A rézpántos doboz — Nehéz léptek az éjszakában

A szürke köpenyes férfi leszegett fejjel lépdelt végig a hálókocsi finom szőnyegén, miközben a rézpántos dobozt mindkét kezével a mellkasához szorította. Laurent kalauz tisztelettudóan félreállt az útjából, de a szeme sarkából kíváncsian méregette az új utast, aki úgy festett, mint aki egy komplett öntödét próbál elrejteni a kabátja alatt.
– Segíthetek a poggyászával, uram? – kérdezte Laurent készségesen, kinyújtva a kezét. – Auberoche után az éjszakai szakasz mindig rázósabb.
– Hozzám ne érjen! – szisszente a sötét köpenyes utas rémülten, s gyanakvó tekintete Vaneau-ra tévedt. – Ez... ez rendkívül törékeny és bizalmas küldemény! Ha megszólal, mindennek vége!
– Amennyiben a bizalmas küldeménye megsérül a rázkódástól, feltehetően a bizalmas státusza is odalesz – jegyezte meg Monsieur Vaneau halk, hűvös hangon. Megigazította a hajtókáját, majd békésen a korlátnak támaszkodott. – De megnyugtathatom: a sínek ritkán tesznek kárt a tiszta fémöntvényekben.
– Ez nem öntvény! – vágta rá az utas, de nyomban elhallgatott, mintha túl sokat mondott volna. Rémülten hátrált a hatos fülke felé, s az ajtót olyan hévvel csapta be, hogy a doboz tompa, fémes kongással koccant a fa keretnek.
Laurent kalauz értetlenül vakarta meg a fejét, miközben a szerelvény gyorsulva zúgott bele az éjszakába.
– Különös úriember – mormolta a kalauz. – A doboza mindenesetre aligha könnyű olvasmányokat rejt Elberen felé.
– A súly ritkán jelent bölcsességet, Laurent – válaszolta Vaneau száraz mosollyal, miközben a szőnyegen maradt apró fémreszelék-nyomokat pásztázta. – De az éjszaka még fiatal, és úgy tűnik, az új útitársunk rettegése nem teljesen alaptalan.