XXVII/3. A vörös viaszpecsét — Hűvös szintézis a peronon

Monsieur Vaneau mozdulata végtelenül nyugodt volt, amikor előhúzta zsebéből az ezüst zsebóráját, s egyetlen halk kattanással felpattintotta a fedelét.
– Pontosan négy perc múlva Auberoche állomására érkezünk – mondta halkan, majd elrakta az órát. – S addig még éppen marad időnk tisztázni a vörös viasz rejtélyét.
– Tisztázni? – horkant fel a zaklatott új utas, szorosabban ölelve a dobozt. – A pecsét sértetlen!
– Éppen ez a gond, uram – jegyezte meg Vaneau szárazon. – A pecsét tökéletes, de a szaga hamisítatlan levendulaillatú pecsétviaszra utal, amelyet a chantraine-i állomás papírboltjában árulnak. Ön nem diplomáciai iratokat őriz benne, hanem a múzeumból elhozott ékszergyűjteményt, amelyet ezzel a látványos komédiával próbált átcsempészni.
A férfi nyelt egyet, megszeppent tekintete Laurent kalauzra villant, de mielőtt megszólalhatott volna, a vonatszerelvény hirtelen hatalmasat zökkent. A fékek éles csikorgással haraptak a sínpárba, az elegáns hölgy halk sikollyal kapaszkodott meg a falban. Az Intercontinental Express lassan begördült Auberoche csillogó lámpasorai közé.
Az ajtó kitárult, s két egyenruhás nyomozó lépett a folyosóra. A vezetőjük határozottan a csíkos kabátos férfi felé lépett:
– Letartóztatom Önt a Chantraine-i múzeumból hiányzó ékszerek eltulajdonításának vádjával!
– ...és azért is, mert a levendulás viasz túlságosan lassan szárad – tette hozzá mosolyogva Vaneau, miután a csempészt bilincsben elvezették.
A kalauz megkönnyebbülten sóhajtott fel, miközben az ajtók újra bezáródtak. A peronról egy szürke köpenyes utas lépett a kocsi folyosójára, kezében egyetlen nehéz, rézpántos dobozzal. Vaneau csendben figyelte a jövevényt, ahogy a szerelvény rázkódva nekilendült az éjszakának.