XXVII/2. Viaszpecsét a sötétben — Vörös viasz és hűvös logika

A csíkos kabátos úr idegesen szorította mellkasához a nehéz fadobozt, miközben tekintete vadul cikázott a szűk folyosón.
– A vasúti szabályzat szigorú, uram – törölgette feszülten a homlokát Laurent kalauz, s önkéntelenül hátrált egy lépést. – A nem regisztrált csomag veszélyt jelenthet!
– Veszélyt? – sikkantott fel az elegáns hölgy, s rémülten húzódott a falhoz. – Csak nem egy újabb szerkezet? Meghalunk!
– Nyugalom, madame – szólalt meg Monsieur Vaneau halk, végtelenül sima hangján. – Ha robbanni készülne, aligha pazaroltak volna rá ennyi finom, vörös viaszt. A pusztítás általában kevesebb esztétikai érzékkel jár.
A zaklatott új utas felhorkant, de a fogását egyetlen milliméterrel sem lazította meg.
– Ez nem tréfa! – sziszegte sápadtan. – Ha ez a pecsét megsérül, fél Európa belerremeg!
– Nos, a kontinens meglehetősen stabil alapon nyugszik – jegyezte meg Vaneau szárazon, majd fél lépést tett előre. – A pecsétnyomó mintája viszont felettébb tanulságos. Egy hercegi címer... vagy talán egy túlságosan magabiztos sajtmanufaktúra logója?
– Maga gúnyolódik velem? – csattant fel a férfi.
– Dehogy, uram – felelte M. É. V. egy halvány mosoly kíséretében. – Csupán azt rögzítettem, hogy a viasz még langyos. Ami azt jelenti, hogy Ön alig negyedórája, még Chantraine állomásán nyomta rá azt a pecsétet.