XXVII/1. Új rejtély a hálókocsin — Viaszpecsét a sötétben

A kerekek egyenletes ütemre váltottak, ahogy az Intercontinental Express elhagyta Chantraine kivilágított peronját. A folyosón még ott kísértett a csempész leleplezésének izgalma, de Monsieur Vaneau már végtelenül nyugodt tartással simította meg az ingujját.
– Attól tartok, a szivarok aromája végleg oda van – jegyezte meg az elegáns hölgy, még mindig kissé szapora légzéssel. – De legalább nem robbantunk fel.
– A dobozba zárt keringő valóban kihívás elé állította a ritmusérzékemet, mademoiselle – felelte Vaneau száraz mosollyal. – De mint láthatja, a vasút még mindig a legbiztonságosabb utazási forma. Feltéve, ha az ember nem próbál meg fél tucat Havannát egy zenedobozba préselni.
Laurent kalauz fújt egy mélyet, miközben zsebre tette az ellenőrzött jegyeket, ám a tekintete rögvest az új utasra tévedt. A csíkos kabátos úr a folyosó szegletében állt, és úgy szorította magához a nehéz, viaszpecsétes fadobozt, mintha az élete múlna rajta.
– Elnézést, uram – lépett hozzá közelebb a kalauz halkan, feszült hangon. – Csomagbárcát kellene tennem arra a... szerkezetre.
– Hozzá ne érjen! – csattant fel a férfi zaklatottan, s visszahőkölt. – Ez rendkívül törékeny és pótolhatatlan érték! Ha megsérül a pecsét, óriási katasztrófa történik!
Monsieur Vaneau csendben felvonta a szemöldökét. A vonat sebesen száguldott a sötét éjszakában Valcourt állomása felé, s az ősz fődetektív érezte: az imént lezárt rejtély helyét máris átvette egy újabb, felettébb különös titok.