XXVI/5. A lakkozott koffer — Kellemes melódiák a folyosón

– Egy zenedoboz? – hüledezett Laurent kalauz, s meglehetősen zavartan pödörte meg a bajszát. – És a veszélyes szerkezet... csupán egy ártatlan dallam?
– Egy bécsi keringő, ha egészen pontosak akarunk lenni – igazította meg gomblyukában a szegfűt Monsieur Vaneau. – Habár a rugó túlfeszített állapota miatt az imént meglehetősen hamis megközelítésben hallhattuk.
A sötét köpenyes utas sűrű bocsánatkérések közepette igyekezett visszazárni a koffer kettős fenekét, de a kiszabadult, finom dohányillat addigra már teljesen betöltötte a keskeny folyosót. Az elegáns hölgy megtörölte a szemét, s végre megkönnyebbülten lépett közelebb.
– Szentséges ég, micsoda riadalom a semmiért! És ön... ön ezt egyetlen szaglással megállapította, Monsieur?
– A megfigyelés nem varázslat, kedves madame, csupán a figyelem józan megszokása – felelte szelíden Vaneau. – A pokolgépek ritkán illatoznak prémium havannaként, és még ritkábban játsszák le Strauss legnépszerűbb műveit.
A kalauz még mindig hitetlenkedve rázta a fejét, miközben a zsebkendőjét gyűrögette.
– De a zümmögés! Az tisztára úgy szólt, mint egy időzítő szerkezet!
– A mechanika valóban időzítve volt – jegyezte meg a fődetektív, s e pillanatban lassan előhúzta a zsebéből régi ezüst zsebóráját. Kipattintotta a fedelét, egy pillanatig hűvös nyugalommal nézte a mutatókat, majd megszólalt: – Pontosan nyolc perc múlva Chantraine állomásra érkezünk. Ahol bizonyára a helyi hatóságok is nagyra értékelik majd a jó muzsikát.