XXVI/2. A lakkozott koffer — Rejtett huzalok a sötétben

Laurent kalauz rosszallóan méregette a jövevényt, miközben a szerelvény ütemesen kattogott a sötétbe vesző síneken.
– A poggyászoknak megvan a maguk helye, uram – jelentette ki a kalauz éles, méltatlankodó hangon. – Nem pedig az utasok térdén.
– Ez a koffer pontosan ott van, ahol lennie kell – mordult vissza a sötét köpenyes utas, és még szorosabban markolta meg a lakkozott fogantyút. – És nem kértem semmiféle kéretlen megjegyzést.
Monsieur Vaneau csöndesen összefonta az ujjait, miközben éles tekintete a zárszerkezetből kilógó vékony fémhuzalon állapodott meg.
– Bocsásson meg, uram – jegyezte meg Vaneau hűvös, kimért hangon –, de a kofferje mintha kissé feszült lenne. Vagy talán csak a szerkezete nem bírja a Saint-Mireux utáni kanyarokat?
– Nincs semmi baja a táskámnak! – csattant fel az új utas, szemei vadul villogtak a sötét kalap karimája alatt.
– Kivéve azt a vékony drótot, amely a záróreteszből kandikál ki – mutatott rá szelíden Vaneau. – És ami, ha nem tévedek, éppen most készülődik valami meglehetősen szokatlanra.
Laurent fojtott kiáltással lépett közelebb, ahogy a lakkozott koffer mélyéből egy hirtelen, baljós zümmögés csapott fel.