XXVI/1. A lakkozott koffer — Árnyak Saint-Mireux után

Laurent kalauz még mindig törölgette a homlokát, miközben az Intercontinental Express zökkenve lódult meg a Saint-Mireux-i peronról.
– Hát ez rendkívül tanulságos volt, Monsieur Vaneau – sóhajtott a kalauz, és a sarokban ülésező új utas felé pillantott. – Bár bevallom, a svájci keringőnél jobban örültem volna egy csésze forró teának.
– A teának megvan az a tagadhatatlan előnye, Laurent, hogy ritkán zümmög fenyegetően – jegyezte meg halkan Vaneau, miközben karosszékében kényelembe helyezte magát. – Bár a rosszul megválasztott citrommennyiség néha okozhat nem várt meglepetéseket.
A sötét köpenyes úr, aki az imént szállt fel, mereven ült a fülke ablak melletti ülésén. Mindkét kezével görcsösen szorította a térdén nyugvó, szokatlanul súlyos, lakkozott koffert. Bár a vonat zötykölődése többször is meglendítette a testét, a táskához való ragaszkodása cseppet sem lankadt.
– Elnézést – szólalt meg hirtelen a köpenyes utas, miközben feszült pillantást vetett Vaneau-ra. – Önök mindig ilyen részletesen elemzik a táskákat és óraműveket ezen a vonaton?
– Csak ha a dobozok határozottan törekednek arra, hogy magukra vonják a figyelmet – felelte szelíd mosollyal Vaneau. – De nyugodjon meg, uram, ezen a szerelvényen a jól nevelt csomagok általában teljesen békésen utaznak.
A köpenyes férfi nem válaszolt, csupán még közelebb húzta magához a lakkozott koffert. A kisasztalon lévő rézlámpa fénye megcsillant a táska oldalán, s Vaneau éles szeme észrevette, hogy a zárszerkezetből egy egészen finom, alig látható fémhuzal lóg ki.
A szerelvény felgyorsított, s a kerekek ütemes kattogása kitöltötte a fülke fojtott csendjét. A következő állomás, Chantraine, még messze volt, de a levegőben már vibrált az újabb rejtély előszele.