XXV/7. A zümmögő ládikó — Óramű a kisasztalon

A zaklatott utas nyelt egyet, majd határozatlan bólintással megindult a hetes fülke felé. A bársonydobozt úgy egyensúlyozta mindkét tenyerén, mintha legalábbis egy túltöltött levesestálat próbálna átjuttatni a rázkódó vonatszerelvényen. Laurent kalauz tisztes távolságból követte őket, és a biztonság kedvéért a kalauzkulcsot maga előtt tartva biztosította a terepet.
– Csak nagyon óvatosan! – suttogta a tulajdonos, miközben a dobozt nagy nehezen lehelyezte a kisasztal közepére. – Ha a rugó túlfeszült, a fémborítás bármelyik pillanatban lepattanhat!
– A finommechanika ritkán folyamodik fizikai erőszakhoz, uram – jegyezte meg Monsieur Vaneau csendes, kimért hangon. Lassan az asztalkához lépett, és karcsú ujjaival megkocogtatta a doboz szélét. – Különösen akkor nem, ha az iménti fenyegető zümmögést nem egy pokoli gép, hanem egy klasszikus, svájci Zenobia-féle zenedoboz feszültsége okozza.
– Zenedoboz? – hűlt el az elegáns hölgy, selyemlegyezőjét egy pillanatra megtorpanva. – De miért adna egy zenedoboz ilyen gyanús és ritmikus zajt?
– Mert a kedves tulajdonos elfelejtette felnyitni a biztonsági reteszt – mutatóujjával Vaneau egy apró, rejtett rézgombra mutatott. – A fogaskerekek egymásnak feszültek, s a dallam helyett csupán a főrugó vibrációja terjedt át a fa burkolatára.
Az utas elvörösödött, és zavartan igazította meg a gallérját.
– Nos… én csupán féltettem a családi emléket.
– A félelem meglehetősen rossz tanácsadó, ám elismerem, páratlan ritmusérzékkel bír – felelte Vaneau száraz mosollyal.