XXV/6. A zümmögő ládikó — A zsebóra és a ritmus

– Egy pillanat! – kiáltott fel a zaklatott utas, miközben a bársonydobozt úgy fogta át, mintha egy szökött kismacskát próbálna maradásra bírni. – Ez a doboz egy családi örökség! Nincs benne semmi törvénytelen!
– A családi örökségek ritkán zümmögnek ilyen katonás ritmusban, uram – felelte Monsieur Vaneau csendesen, és karcsú ujjaival megigazította a hajtókáját. – Kivéve persze, ha a nagybátyja órásmester volt, és különös vonzalmat érzett a rejtett rekeszek iránt.
Laurent kalauz óvatosan közelebb lépett, kezében a kalauzkulccsal, mintha azzal szándékozna megvédeni magát egy esetleges rugópattanástól.
– Akkor nem fog felrobbanni, Monsieur Vaneau? – kérdezte megkönnyebbülten, de azért készen állva a gyors visszavonulásra.
– Csak a tulajdonosa önuralma áll ettől karnyújtásnyira – jegyezte meg az elegáns hölgy, miközben selyemlegyezőjével igyekezett elterelni a levegőben vibráló feszültséget. – Bár be kell vallanom, a dallam kifejezetten ritmikus.
Vaneau ekkor lassan benyúlt a mellényzsebébe, és kiemelte finoman gravírozott ezüst zsebóráját. Egy halk kattanással felnyitotta a fedelét, majd tekintetét a számlapról a vibráló bársonyra emelte.
– Pontosan három perc múlva Saint-Mireux állomásra érkezünk – mondta nyugodtan. – A rugó feszültsége addigra eléri a lecsengési pontot. Ha a kedves uraságnak nincs ellenvetése, javaslom, hogy a folyosó helyett a fülke kisasztalára helyezze a tárgyat. Mindig szebb, ha az igazság kényelmes körülmények között lát napvilágot.