XXV/5. A zümmögő ládikó — Órásmesterek és rugók

A zaklatott utas görcsösen szorította a bársonydobozt, miközben a rezonancia már a folyosó faburkolatát is megremegtette. Laurent kalauz idegesen igazgatta az egyenruhája gombjait, míg az elegáns hölgy felháborodottan lépett közelebb.
– Kérem, mondja ki végre, mielőtt felrobbanunk! – sziszegte a hölgy, selyemkendőjét a szájához szorítva.
– Még ha szeretném is, asszonyom, a fizika törvényei megakadályoznának ebben – válaszolta Vaneau szelíden, miközben tekintetével a doboz sarkán csillogó apró sárgaréz reteszt követte. – Egy óraműves finomszerkezet legfeljebb dallamot játszik le vagy rugót pattanthat ki, robbanni azonban méltatlan lenne a mesterhez.
– De miért zümmög ilyen ádázul?! – kérdezte a kalauz szaggatottan.
– Mert a kedves tulajdonosa elfelejtette kioldani a másodlagos zárat – nézett a nyugalmazott detektív a riadt utasra. – Egy túlhúzott rugó, amely nem tudja levezetni az energiáját, éppen ilyen éktelen zakatolásba kezd. Vagyis ön nem robbanószert szállít, hanem egy eltitkolt precíziós szerkezetet, amely perceken belül kinyílik.
A zaklatott utas sápadtan hátrált a fülkeajtó felé.
– Ön… ön ezt miből gondolja?
– Abból, uram, hogy egy becsületes gyűjtő nem a vonatfolyosón próbálja megfékezni a saját tulajdonát – jegyezte meg Vaneau száraz mosollyal.