XXV/1. A zümmögő ládikó — Árnyak Mont-Loriol után

A mont-lorioli csendőrök határozott léptekkel kísérték le az elegáns hölgyet a peronra. Laurent kalauz zihálva támaszkodott a folyosó lakkozott faburkolatának, miközben a szerelvény nehéz fémszárnyai halk szisszenéssel záródtak be mögöttük.
– Monsieur Vaneau... önnek elképesztő szeme van a varrástípusokhoz – suttogta a kalauz, még mindig a rémülettől szaporán szedve a levegőt.
– A jó szabóság és a jó nyomozás alapja pontosan ugyanaz, Laurent – felelte Émile Vaneau, miközben zsebre vágta a patinás ezüst zsebórát. – Az ember mindig az apró, elhamarkodott öltéseket keresi.
A vonat zökkenve indult meg a sötétbe vesző síneken. A folyosó végén ekkor egy zaklatott, szürke köpenyes új utas bukkant fel. Kezében egy sötét bársonnyal bevont, kocka alakú dobozt szorongatott. A tárgy felől tompa, ritmikus zümmögés hallatszott, amely a padlódeszkákon át egészen Vaneau cipőtalpáig rezgett.
– Ne... ne nézzenek így rám! – kiáltott fel szaggatottan a férfi, ahogy észrevette a nyugalmazott fődetektív és a kalauz merő tekintetét. – Ez szigorúan magánügy!
– A magánügyek ritkán bocsátanak ki harminc hertz körüli mechanikus rezgést egy VIP hálókocsiban, uram – jegyezte meg Vaneau száraz eleganciával.
– Csak egy... óraszerkezet! Semmi köze hozzá! – vágta rá az utas, majd bemenekült a hetes fülkébe, és magára rántotta az ajtót.
Laurent idegesen nyúlt a gallérjához:
– Uram, ugye nem kezdődik minden elölről?
– A vonat halad, Laurent. A rejtélyek csupán felszállnak rá – mosolygott halkan Vaneau, miközben az Intercontinental Express Saint-Mireux felé gyorsított az éjszakában.