XXIV/5. A súlytalan poggyász — A zsebóra és a megálló

Monsieur Vaneau lassan előhúzta a mellényzsebéből patinás ezüst zsebóráját. Egyetlen halk pattanással kinyitotta, a számlapjára pillantott, majd kimérten megszólalt:
– Pontosan három perc múlva Mont-Loriol állomásra érkezünk.
Laurent kalauz és az elegáns hölgy egyszerre néztek a nyugalmazott fődetektívre.
– Micsoda időzítés, detektív úr – jegyezte meg a hölgy hűvösen, de a fátyla mögött megfeszültek az vonásai.
– A tények nem ismerik a késést, madame – felelte Vaneau száraz eleganciával. – Mindenki azt hitte, a súlytalan táska puszta hóbort. Ám a félrevezetés épp a csomag feltűnő könnyűségében rejlett. Ön nem nehéz aranyat, hanem hajszálvékony, illegális államkötvényeket rejtett a bélés mögé. A tömegük elhanyagolható, ám az értékük hatalmas.
– Ez nevetséges feltételezés! – vágta rá a hölgy szaggatottan.
– Nem vitatom – mosolygott Vaneau. – A tények néha különös humorérzékkel rendelkeznek.
Mielőtt kimondhatta volna a döntő bizonyítékot, a vonat hirtelen nagyot fékezett. Csészék csörrentek a szomszédos fülkékben, s az Intercontinental Express lassan begördült Mont-Loriol kivilágított peronjára.
Az ajtó kinyílt, s a helyi rendőrbiztos lépett a folyosóra:
– Letartóztatom Önt a törvény nevében, hamisított kötvények csempészete miatt.
Vaneau csak ekkor fejezte be a mondatát:
– ...és mert a táska bélését túl friss selyemszállal varrták vissza.
A hölgyet elvezették, a vonat ajtói becsukódtak. Laurent fellélegzett, miközben a folyosón egy új utas tűnt fel, aki gyanakvóan szorongatott egy halkan zümmögő kis dobozt.