XXIV/4. A súlytalan poggyász — Finom udvariasság

Laurent kalauz óvatosan oldalra döntötte a fejét, miközben tekintete a hölgy kecses kezeire szegeződött. A bordó bőrtáska szinte lebegett az ujjai között, mintha egyetlen nehezék sem lapulna a finom bélés mélyén.
– A csend valóban tiszteletre méltó utas, madame – jegyezte meg Monsieur Vaneau halk, kimért hangon, miközben lassan végigsimította ősz bajszát. – Csupán az a tapasztalatom, hogy a legcsöndesebb táskák rejtik néha a legzajosabb titkokat. Különösen, ha a súlyuk alapján inkább tollpihéből, mintsem személyes emlékekből állnak.
Az elegáns hölgy hűvös tartással igazította meg fátylát.
– Uraim, a gyanakvásuk szórakoztató, de túlzó. Talán tilos könnyű csomaggal utazni az Intercontinental Expressen?
– Dehogy tilos, madame – mosolyodott el halkan Vaneau. – Csupán szokatlan. Az utasok többsége fél házat hord magával, Ön viszont úgy őrzi ezt a pillekönnyű kincset, mintha legalábbis tiszta aranyból öntötték volna. A mozdulatai elárulják a feszültséget.
Laurent közelebb lépett, kezében a kulcscsomó halkan megcsörrent.
– Ha megengedi, madame, a biztonság kedvéért érdemes lenne átfutnunk a regiszterben szereplő adatokat. Csupán formaság.
– A formaságok csak az időt rabolják – felelte a hölgy élesebben, de nem lépett vissza a fülkébe. – Én pedig pihenni szeretnék.
– A pihenés valóban luxus – felelte Vaneau higgadtan. – Különösen egy száguldó vonaton, ahol a rejtélyek ritkán hagyják aludni az embert.