XXIV/3. A súlytalan poggyász — Csendes felderítés

Laurent kalauz elgondolkodva igazította meg a sapkáját, miközben a négyes fülke felől halk selyemsuhogás hallatszott. A fátyolos, elegáns hölgy óvatosan kibújt az ajtón, de amint meglátta őket, megtorpant, és görcsösen maga mögé húzta az apró, ám láthatóan szilárd tartású táskát.
– Zavarok talán, uraim? – kérdezte a hölgy, miközben hangja enyhe rezgéssel csengett a folyosó hűvös csendjében. – Csupán egy kis friss levegőre vágytam. A fülke... kissé fojtogató.
– Dehogy zavar, madame – lépett közelebb Vaneau egy udvarias meghajlással. – Az Intercontinental Express folyosója minden utasé. Bár el kell ismernem, a poggyásza különösen felkeltette a figyelmünket. Ritkán látni ennyire légies mozdulatot egy ilyen formás útitáska mellett.
A hölgy fátyla mögött felcsillant egy éles tekintet.
– Egy női táska tartalma magánügy, uram. Néhány személyes emlék, semmi több.
– Természetesen – bólintott Vaneau száraz mosollyal. – A személyes emlékek súlya a legkiszámíthatatlanabb. Némelyik nehezebb egy mázsa ólomnál, mások pedig olyan könnyűek, hogy az ember azt hinné, nem is léteznek.
Laurent óvatosan köszörülte a torkát:
– Elnézést, madame, de a biztonsági előírások miatt meg kell kérdeznem... nincs a táskában semmi olyan szerkezet, ami meglepetést okozhatna? A korábbi izgalmak után az utasok meglehetősen feszültek.
– Biztosíthatom, kalauz úr, hogy ebben a táskában egyetlen fogaskerék sem ketyeg – felelte a hölgy hűvösen, majd szorosabban markolta meg a fogantyút. – Csupán a csend utazik benne.
– A csend néha a legzajosabb utas, madame – jegyezte meg Vaneau elgondolkodva, miközben a szerelvény ütemesen száguldott tovább az éjszakában.