XXIV/1. Új rejtély a hálókocsin — A pillekönnyű poggyász

– Laurent – szólalt meg Monsieur Vaneau csendesen, miközben visszacsúsztatta ezüst zsebóráját a mellényzsebébe –, a vonaton az egyensúly örök törvény. Amikor egy zümmögő táska távozik, helyére rögtön érkezik egy gyanúsan néma.
Laurent kalauz mélyet sóhajtott, és zsebkendőjével megtörölte az izzadt homlokát.
– Uram, megvallom, a mai éjszaka után én már egy sima kalapdoboztól is idegrohamot kapok. Különösen, ha az a kalapdoboz lebegni látszik.
– Nem lebeg, kedves Laurent, csupán a tulajdonosa tesz úgy, mintha nehéz lenne – mutatott Vaneau alig észrevehető fejmozdulattal a folyosó végén álló elegáns hölgy felé.
A fekete fátyolos, karcsú nő megállt a négyes fülke ajtója előtt. Finom selyemkesztyűs kezével úgy szorította magához a bőröndöt, mintha tiszta ólommal lenne teli, ám amikor letette a szőnyegre, a táska egyetlen halk koppanással pihent meg. A szíj nem feszült, a bőr nem nyikordult meg.
– Elnézést – lépett közelebb Vaneau, hűvös udvariassággal megbillantve a kalapját. – Segíthetek feltenni a csomagot a tartóra? Egy ilyen súlyos málha megviselheti a törékeny csuklót.
– Ó, igazán nem szükséges, uram – felelte a hölgy fojtott, szinte suttogó hangon, és hirtelen eléállt a táskának. – Nagyon nehéz. Csupán... személyes emlékek.
– Értem – mosolyodott el halványan a fődetektív. – A személyes emlékek valóban a legnehezebb terhek. Különösen, ha hiányoznak a táskából.
A hölgy meglepetten pillantott rá a fátyol mögül, majd sietve belépett a fülkébe, s behúzta az ajtót. Laurent értetlenül vakarta meg a fejét.
– Uram, Ön szerint üres a táskája?
– Dehogy üres, Laurent. Valami van benne, ami sokkal könnyebb a ruháknál, viszont sokkal drágább a csendnél. Saint-Mireux felé haladva még lesz alkalmunk kideríteni, mi az.