XXIII/8. A zümmögő táska — A zsebóra és az utolsó akkord

– Pontosan öt perc múlva Valençay állomásra érkezünk – mondta Monsieur Vaneau, s egyetlen halk, megszokott kattanással kinyitotta ezüst zsebóráját.
Laurent kalauz megkönnyebbülten fújt egyet, a zaklatott új utas viszont hirtelen sápadni kezdett a folyosó félhomályában.
– A gramofonmese valóban szellemes volt – folytatta Vaneau száraz eleganciával. – Mégis, miért rejtett volna el valaki egy automatikusan elinduló lemezjátszót egy hálókocsi-poggyászban, hacsak nem azért, hogy elterelje a figyelmet? A műfaj megszokott félreértéseit kihasználva Ön pánikot akart kelteni a hetes fülke előtt, miközben a társa a zűrzavarban kicseréli a dupla fenekű táskát.
– Ez abszurdum! – méltatlankodott az utas, de a hangja megbicsaklott.
– Nem abszurdum, csupán gondos időzítés. A retesz rugója ugyanis nem véletlenül akadt el, hanem mesterségesen blokkolták egy apró rézcsipipesszel.
Mielőtt a férfi válaszolhatott volna, a csikorgó fékek éles hangja rázta meg a szerelvényt. A folyosón a lámpák megvillantak, ahogy az Intercontinental Express lassan begördült a kivilágított peron mellé.
Az ajtó szinte azonnal kitárult, s két egyenruhás nyomozó lépett a hálókocsiba.
– Letartóztatom Önt a törvény nevében, csempészet és tiltott iratok eltulajdonítása miatt – jelentette ki a vezető tiszt, egyenesen a zaklatott utashoz lépve.
– ...ahogyan azt a táska bélésébe varrt rejtett rekesz is igazolja – fejezte be mosolyogva Vaneau a félbeszakadt gondolatát.
A letartóztatott férfit elvezették. A peronon néhány utas leszállt, s helyükre egy feltűnően elegáns, ám túlságosan is könnyű csomaggal érkező hölgy lépett a kocsiba. Monsieur Vaneau csendben figyelte, ahogy a vonatajtók kattanva bezárultak, s a szerelvény újból nekilendült az éjszakának.