XXIII/5. A zümmögő táska — Mechanikus rezonancia

– Bármilyen csábító is a futás gondolata, Laurent, a folyosó hossza nem változik tőle – jegyezte meg Émile Vaneau, miközben mozdulatlanul állva kísérte tekintetével a vibráló táskát.
A zaklatott utas két kézzel markolta a sötét bőrt, homlokán apró izzadságcseppek csillogtak a folyosói lámpa sárgás fényében.
– Ez nem tréfa, uraim! A frekvencia folyamatosan emelkedik! – nyögte kétségbeesetten. – Ha eléri a kritikus szintet, a zár belső szerkezete... nos, nem várt reakciót vált ki!
– Nagyon tanulságos – bólintott Vaneau elgondolkodva. – Bár én személy szerint jobban kedvelem, ha a hálókocsiban a megközelítőleg nulla hertz dominál, különösen éjfél után. Megtudhatnánk végre, pontosan mit rejt ez a túlbuzgó csomag?
Laurent kalauz a válaszfalhoz lapulva szorongatta a kulcscsomóját, mintha az védőpajzsként szolgálhatna.
– Monsieur Vaneau, könyörgöm, ne provokálja a táskát! Hátha megérzi a gúnyt!
– A táskák ritkán rendelkeznek megsértődési hajlammal, Laurent – válaszolta a detektív hűvös eleganciával. – A benne lévő szerkezet azonban kétségkívül rendkívül precíz mérnöki munka. Vagy egy szokatlanul türelmetlen mechanikus borotva.
– Egy prototípus! – pattant ki a szorongatott utasból, s szinte térdre rogyott, ahogy a táska mélyéből újabb éles kattanás hallatszott. – Nem robban fel, de ha kinyílik, a kiáramló feszültség teljes káoszt teremt a fülkében!
– Vagyis nem a levegőbe repülünk, csupán a kárpitozás szorul majd javításra – állapította meg Vaneau szárazon. – Nos, ez a vasút társaság szempontjából lényegesen megnyugtatóbb híresség.