XXIII/3. A zümmögő táska — Finom rezgések a folyosón

– Feltételezem, a tudomány jelenleg meglehetősen ideges – jegyezte meg Laurent kalauz, miközben gyanakvó pillantást vetett a zárt fülkeajtóra. – Vajon mit rejt el az az ember abban a fekete táskában, ami ennyire ütemesen zümmög?
– Egy rejtélyt, Laurent, amelyet a tulajdonosa kétségkívül rendkívül értékesnek vél – válaszolta Monsieur Vaneau, miközben finoman megigazította a zakója gombját. – A zaklatott reakciója aligha a bűntudat szüleménye. Sokkal inkább a félelemé, hogy valaki megzavarja a gondosan felépített illúzióját.
– És ha az az illúzió rövidesen elfüstöl? – kérdezte a kalauz, hátát a folyosó falának vetve. – A zümmögés sebessége mintha fokozódna. Esetleg nem kéne értesítenünk a következő állomás, mondjuk Saint-Mireux rendőrségét?
– A hatóságok bevonása szép gondolat, ám a felesleges pánik ritkán tesz jót a menetrendnek – mosolyodott el a fődetektív. – Figyelje csak meg a hangmagasságot! Nem robbanás előtti feszültség ez, hanem egy finommechanikai szerkezet egyenletes suttogása.
Ebben a pillanatban a fülkeajtó újra kipattant, s a zaklatott utas bukkant ki rajta, kezében a rejtélyes, fekete táskával.
– Önök még mindig itt állnak? – sziszegte vörösödő arccal. – Nem értik, hogy a rezonancia tönkreteszi a tekercselést?
– A tekercselést? – ismételte Vaneau érdeklődve, s tekintete a táska sarkából kilógó vékony rézhuzalra tévedt. – Kérem, nyugodjon meg, uram. A vonat zötykölődése sokkal nagyobb veszélyt jelent a műszerére, mint a mi csendes jelenlétünk.