XXII/7. A nehéz levél — Csend a Miremont-i peronon

– Az ólomlemezek nem egyszerű nehezéknek készültek, mint ahogy azt ön próbálta sejtetni – mutatott rá Monsieur Vaneau a boríték apró részleteire, miközben tekintete a sötét köpenyes utasra szegeződött. – Azok a lapok csupán arra szolgáltak, hogy álcázzák a boríték közepébe rejtett, elcsent drágakő körvonalát. A selyemzsinór pedig azért volt elengedhetetlen, hogy a puha fém ne mozduljon el, elárulva a valódi tartalom alakját.
– Ez képtelen vádoskodás! – hördült fel a sötét köpenyes utas, miközben Laurent kalauz döbbenten lapult a falhoz. – Nincs semmi bizonyítéka!
– Bizonyíték csupán a részletekre figyelő szemnek kell – jegyezte meg Vaneau száraz eleganciával. – Ön a bal zsebében őrzi a selyemszálak hiányzó végeit, amelyeket az imént vágott le. A tények néha meglepően ragaszkodnak az olló nyomaihoz.
A férfi már épp tiltakozásra nyitotta volna a száját, amikor a vonat hirtelen nagyot fékezett. Az előtérben lévő poharak csörrenve koccantak össze, s az Intercontinental Express lassan begördült Miremont állomására.
Az ajtók kattanva tárultak ki, s a peronról két helyi nyomozó lépett a kocsi folyosójára. A vezetőjük rövid pillantást vetett a társaságra, majd határozott léptekkel a sötét köpenyes utashoz lépett.
– Letartóztatom Önt a törvény nevében, a múzeumi gyűjtemény hiányzó kincsei ügyében – jelentette ki a tiszt.
– ...és a selyemzsinór rendkívül szakszerűtlen elnyírásáért – tette hozzá halkan Monsieur Vaneau, befejezve a félbeszakadt gondolatot.
Miután a megbilincselt utast elvezették, a hálókocsi csöndjében új utasok szálltak fel. Egy fiatal úr lépett be, aki szembetűnően kevés poggyásszal, ám egy különösen halkan zümmögő, fekete kistáskával a kezében haladt el a fülkék előtt. Monsieur Vaneau csak csendben figyelte a jelenetet, miközben az ajtók becsukódtak, s a vonat kigördült a fényes peronról a sötét éjszakába.