XXII/6. A nehéz levél — Selyemszálak és az ezüst zsebóra

– Nem gúnyolódom, uram – felelte Monsieur Vaneau halk, kimért hangon, miközben mutatóujjával finoman végigsimította a boríték selyemkötözését. – Csupán megfigyelem a fizika alapvető törvényeit. Egy közönséges magánlevél nem hajlékony papírjával, hanem rendkívüli súlyával tüntet, ha finomra munkált ólomlemezeket rejtettek a hajtások közé.
– Ólomlemezeket? – nyelt egyet Laurent kalauz, s még szorosabban lapult a fülke falához. – De miért küldene bárki ólmot selyemszalaggal átkötve?
– Mert a selyem dörzsölésmentesen tart, és meggátolja, hogy a tartalom elmozduljon az utazás zötykölődései során – fordult feléjük Vaneau száraz mosollyal. – Az úriember nem családi üzenetet szállít, hanem egy rendkívül precíz, ám kevéssé diszkrét nehezéket.
– Ez nevetséges képtelenség! – csattant fel a sötét köpenyes utas, bár a homlokán megcsillanó izzadságcseppek kevéssé támasztották alá felháborodását. – Ön mindenből rejtélyt csinál!
– A tények néha valóban túlságosan is ragaszkodnak a részletekhez – jegyezte meg a detektív hűvösen.
Ekkor Monsieur Vaneau zakója belső zsebéből komótos mozdulattal előhúzta régi ezüst zsebóráját. Kinyitotta a fedelét, és egyetlen nyugodt pillantást vetett a halkan ketyegő mutatókra.
– Pontosan hét perc múlva Miremont állomásra érkezünk – mondta halkan, majd halk kattanással bepattintotta az órát. – És úgy vélem, a helyi hatóságok rendkívül kíváncsiak lesznek erre a különleges küldeményre.