XXII/5. A nehéz levél — Ólom és selyemzsinór

– Megenged egy teljesen ártalmatlan kérdést, uram? – fordult Émile Vaneau a sötét köpenyes utas felé, miközben mutatóujja hegyével alig észrevehetően megérintette a boríték szélét. – A családi levelezés általában nem nyom két kilogrammot, hacsak nem öntöttvasból öntötték a jókívánságokat.
– Ez hallatlan! – hördült fel a zaklatott új utas, és ideges mozdulattal simította el sötét köpenyének gallérját. – Önnek semmi joga belenézni a magánlevelezésembe!
– Eszem ágában sincs felnyitni – válaszolta Vaneau szelíden, szemeit a boríték selyemkötözésén tartva. – A pecsétviasz még szinte meleg, a selyemzsinór pedig láthatóan nem csupán esztétikai célokat szolgál, hanem teherbíró elem. Egy selyemborítású küldemény, amely alatt érezhetően megvetemedik a mahagóni kisasztal… Laurent, kérem, ne lélegezzen ennyire teátrálisan, a bútorzat bírni fogja a terhelést.
– De uram! – suttogta Laurent kalauz sápadtan, szorosan a fülke falához lapulva. – Mi van, ha a levél… megszólal?
– A levelek meglehetősen ritkán szólalnak meg, Laurent, hacsak fel nem olvassák őket – fűzte hozzá Vaneau száraz mosollyal. Majd az elegáns hölgy felé fordult. – Biztosíthatom, Madame, a tárgy nem szándékozik elhagyni a kisasztalt. Legalábbis addig nem, amíg a gravitáció és a vonatszerelvény haladási sebessége egyensúlyban marad.
– Ön… Ön gúnyolódik velem! – sziszegte a köpenyes utas, szemeiben vad feszültséggel.
– Csupán csodálom a postai szolgáltatások teherbíró képességét – jegyezte meg a nyugalmazott fődetektív hűvös eleganciával.