XXII/4. A nehéz levél — Nehézfém és selyemborító

– Egy néma küldemény… – nyögte ki Laurent kalauz, szorosan a fülke falához lapulva. – Uram, vajon a hallgatag csomagok nem veszedelmesebbek-e a ketyegőknél?
– A hallgatás többnyire csak óvatosság, Laurent, nem pedig robbanóanyag – válaszolta Émile Vaneau, miközben tekintetét a kisasztalra helyezett súlyos borítékra szegezte. – Bár elismerem, egyetlen papírborító, amely alatt érezhetően megvetemedik a mahagóni furnér, valóban figyelmet érdemel.
– Ez magánügy! Semmi köze hozzá senkinek! – csattant fel a zaklatott új utas, ám a hangja élesen megbicsaklott. Sötét köpenyébe burkolózva próbálta eltakarni a kisasztalt, de a mozdulata túlságosan tehetetlennek bizonyult.
– Magánügy – bólintott a nyugalmazott fődetektív meglepő szívélyességgel. – Kiváltképp, ha a családi levelezést ólomsúlyokkal nyomtatják a jobb olvashatóság kedvéért.
Az elegáns hölgy fojtott hangon, szorosan a korláthoz simulva szólalt meg:
– Monsieur Vaneau! Ugye nem hagyja, hogy ez a szörnyűség itt maradjon a folyosón?
– A tárgy tökéletesen mozdulatlan, Madame – biztosította őt Vaneau száraz eleganciával. – A gravitáció ebben a pillanatban határozottan a mi oldalunkon áll.
A sötét köpenyes utas ekkor egy lépést tett előre, és feszült, halk sziszegéssel tette hozzá:
– Ha ez valamilyen tiltott szállítmány, a kalauznak azonnal intézkednie kell!
– A kalauz jelenleg a falnak támaszkodik, és az életéért imádkozik – jegyezte meg Vaneau higgadtan. – Ezért a helyzet elemzése egyelőre rám marad.