XXII/3. A nehéz levél — Árnyak a kisasztalon

Laurent, a kalauz óvatosan előrelépett a szőnyegen, miközben gyanakvó pillantást vetett a félig nyitott fülkeajtóra.
– Uram – szólította meg a bent tartózkodót –, az Intercontinental Expressen a selyemborítékok általában nem próbálják meg áttörni a padlóburkolatot. Esetleg segíthetünk a poggyász elrendezésében?
A zaklatott új utas sápadtan lépett ki a folyosóra. Sötét köpenyét szorosan magára tekerte, kezében görcsösen szorongatva a vastag, barna borítékot.
– Csupán személyes iratok – dadogta idegesen, miközben szemei gyorsan cikáztak a jelenlévők között. – Családi levelezés. Semmi több!
– A családi levelezés ritkán rendelkezik olyan tömeggel, mint egy kisebb üllő – jegyezte meg Émile Vaneau, miközben megigazította mandzsettagombját. – Kivéve persze, ha a rokonság kizárólag nehézipari katalógusokat vált egymással.
– Nem tartozom magyarázattal! – csattant fel a férfi, de a hangja megbicsaklott, ahogy a sötét köpenyes utas kimérten végigsétált a folyosón, és hűvös pillantást vetett a gyanús küldeményre.
Az elegáns hölgy halkan elfojtott egy sikolyt, és közelebb lépett a detektívhez.
– Uramtanítóm! Csak nem azt sejteti, Monsieur Vaneau, hogy az a boríték ketyeg is?
– Dehogy ketyeg – csillapította a hölgyet Vaneau higgadt eleganciával. – A ketyegés a korábbi szerelvény sajátossága volt. Ez a küldemény teljesen néma. És éppen ez a némaság a legfigyelemreméltóbb.