XXII/2. A nehéz levél — Éjszakai súlyok

A folyosón mély csönd telepedett a vonatkerekek ritmikus kattogására. Laurent, a kalauz még mindig a zárt ajtó felé meredt, ahová a zaklatott új utas elvonult a különösen nehéz borítékkal.
– Monsieur Vaneau – suttogta Laurent, s homlokát törölgette –, ha egy papírboríték úgy koppan a padlón, mint egy öntöttvas nehezék, ott aligha családi jókívánságok lapulnak.
– Igaza lehet, Laurent – felelte Émile Vaneau, miközben finom mozdulattal elrendezte nyakkendőjét. – A tintának van némi súlya, de a szavak ritkán húzzák le ennyire a gravitációt. Különösen, ha a boríték sarkánál egy apró, sárgaréz zárópecek körvonala rajzolódik ki a viasz alatt.
Az elegáns hölgy óvatosan kukkantott ki a fülkéből, s legyezőjét a szájához emelte.
– Csak nem azt sejteti, hogy az úr veszélyes tárgyat rejteget? Olyan zaklatottnak tűnt, mint aki saját árnyékától is retteg.
– A félelem gyakran jóval nehezebb teher, mint maga a csomag – jegyezte meg a detektív halk eleganciával. – A sötét köpenyes úr nem a tartalomtól tart, hanem attól, hogy valaki megkérdezi tőle a levél pontos címzettjét.
Ekkor a szomszédos fülke ajtaja résnyire nyílt. A zaklatott új utas szorongva tekintett ki, s ahogy meglátta Vaneau nyugodt pillantását, gyorsan vissza akarta húzni az ajtót, de a mozdulat túl hirtelenre sikerült. Egy fojtott fémes zörrenés hallatszott odabentről, mintha valami nehéz tárgy elcsúszott volna a kisasztalon.
– Úgy vélem – szólalt meg Vaneau könnyedén –, a következő állomásig pontosan elegendő időnk lesz arra, hogy tisztázzuk, vajon a levelezés újabban miért igényel fémszerkezetű támasztékot.