XXII/1. A nehéz levél — Éjszakai indulás

A kerekek egyenletes kattogása visszahozta a fülkesor szokásos nyugalmát. Laurent, a kalauz, még mindig enyhén remegő kézzel igazította meg az egyenruháját, miközben végigpillantott a folyosón.
– Remélem, Monsieur Vaneau, a következő megállóig nem bukkan fel újabb doboz, amelyik zenél vagy ketyeg – sóhajtott fel a kalauz.
– A világ tele van szerkezetekkel, Laurent – válaszolta nyugodtan Émile Vaneau, miközben kényelmesen elhelyezkedett a párnázott ülésen. – Ám a legtöbbjük szerencsére teljesen ártalmatlan, csupán a tulajdonosaik tulajdonítanak nekik túlzott jelentőséget.
Az elegáns hölgy egy finom legyezőmozdulattal próbálta elhesgetni a megrázkódtatás emlékét.
– Mindazonáltal megdöbbentő, miként tudja ilyen hidegvérrel kezelni a legvészjóslóbb pillanatokat is, Monsieur.
– A pánik ritkán javít a menetrenden – jegyezte meg Vaneau száraz mosollyal.
Ekkor a folyosó felől léptek zaja hallatszott. Az újonnan felszállott szürke kalapos úr haladt el a fülke előtt. Tekintete mereven a kezében tartott, vastag papírra zárt levélre tapadt, amelynek súlya szinte lehúzta a csuklóját. Amint elhaladt mellettük, egy pillanatra megtorpant, s a levél a padlóra hullott – meglepően éles, fémes koppanással.
– Elnézést – mormolta a férfi szinte fojtott hangon, kapkodva nyúlt a borítékért, majd sietve eltűnt a szomszédos fülkében.
– Rendkívül tömör gondolatok lehetnek abban a levélben – jegyezte meg Vaneau halkan, miközben szeme sarkából az ajtó felé pillantott.
Laurent aggódva nézett a csukott ajtóra:
– Csak nem gondolja, hogy...
– Még semmit sem gondolok, Laurent. De a viaszpecsét alatt ritkán hordanak ólmot, hacsak nem akarják, hogy a szavaknak valódi súlya legyen.