XXI/5. A rézpántos fadoboz — A szimfónia vége

– A válaszfal túloldalán lévő fadoboz és a bársonytáska ketyegése valójában egyetlen szerkezet műve – mutatott rá Vaneau halkan, miközben tekintetét a zaklatott utasra szegezte. – Ön azt hitte, ha a táskájába rejt egy egyszerű akusztikus erősítőt, az átellenes fülkében pihenő, csempészett óramű hangja összetéveszthetővé válik a saját izgalmával.
– Micsoda képtelenség! – hördült fel a férfi. – Én csupán a családi ékszereimet védtem!
– A családi ékszerek ritkán igényelnek sárgaréz nehezékeket és kettős rezonátort – jegyezte meg Vaneau száraz mosollyal. – A sötét köpenyes úr a szomszédban csupán egy ártatlan órásmester, akinek a dobozát Ön felhasználta, hogy elterelje a figyelmet a táskájába rejtett hamisítványokról. A félrevezetés mesteri volt, de a ritmus elárulta: a táska pontosan két tizedmásodperccel késve válaszolt a fal mögötti kattanásra.
– Tehát ön szerint én... – kezdte sápadtan a zaklatott utas, de a mondat közepén a szerelvény hirtelen, sikoltó fékekkel lelassult.
Poharak csörrentek a tálcákon, s az Intercontinental Express zökkenve gördült be Montmiral állomás füstös peronjára.
Az ajtó csapódott. Két egyenruhás nyomozó lépett a folyosóra, élükön egy határozott fellépésű felügyelővel.
– Letartóztatom Önt a törvény nevében, bankjegy-hamisítás és értéktárgyak jogtalan eltulajdonítása miatt – lépett a zaklatott utashoz a felügyelő.
– ...tehát Ön a tettes – fejezte be nyugodtan Vaneau a félbeszakadt mondatát, mintha a hatóság épp az ő végszavára érkezett volna.
A gyanúsítottat némán elvezették. A peronon néhány utas leszállott, s helyükre újak léptek. A kalauz fellélegzett, miközben egy szürke kalapos úr szállt fel, aki feltűnően egyetlen apró, mégis láthatóan rendkívül nehéz levelet szorongatott a kezében.
Vaneau elmosolyodott, elrakta az ezüst zsebóráját, miközben az ajtók becsukódtak, s a vonat robogott tovább az éjszakában.